Kiskorom óta megfigyelő típus vagyok. A szüleimnek nem sok gondja volt rám. Emlékszem, minden reggel gondosan megterítettem és megreggeliztettem a babáimat, amíg el nem indult a nap.
Aztán az évekkel együtt, valami megváltozott.
Jött a megfelelési kényszer, átrohantam a mindennapokon. Éreztem, ez így nem nekem való.
Nos, ha a végzettségeimet vesszük szép sorban, elmondhatom magamról, hogy kereskedő vagyok, színész és végzett klasszikus énekművész, de első sorban ember akarok lenni, aki megtalálja a helyét a világban.
Nyitott szem és fül, sok akarás, megfelelő szervezés, megfűszerezve egy kis spontaneitással és alkalmazkodási készséggel. Azt hiszem ennyi kell egy boldog élethez. Legalábbis egyelőre úgy tűnik...
Lassan három hete itthon vagyok. Úgy tartja a mondás, hogy "mindenütt jó, de a legjobb otthon". Miután én elég sokszor költöztem már eddigi életem során (12-nél feladtam a számolást :D ), így az otthon fogalma számomra kissé képlékennyé vált. Talán ezért is alakult ki nálam, hogy materiális dolgokhoz egyszerűen nem tudok igazán ragaszkodni....
Amikor közeledett a hazautazás időpontja, valahogy fel se fogtam igazán, hogy valóban le fog záródni egy korszak az életemben, amit nagyon megszerettem. Felépítettem egy kis életet itt Itáliában, amitől most búcsút kellett vennem. A mindennapi rutinok, ízek, illatok, emberek helyek... mind-mind a hétköznapjaim természetes részévé váltak és nem...
Isteni szerencse folytán Pugliát citromsárga zónába sorolták még az utóbbi hetekben, ami azt jelenti, hogy maszkot ugyan mindenhol kötelező viselni ilyenkor, de az éttermek 18:00-ig nyitva lehetnek és a régión belül szabad az utazás.