"A jót könnyű megszokni" - szoktuk mondani. Már jó pár napja enyhítettek a kijárási korlátozásokon, amikor ismét felröppent a hír, hogy karácsonyra újra lezárások lesznek, így rögtön másnap útra keltem, hogy a listámon szereplő városok neve mellé még egy újabb pipát begyűjtsek. Brindisire esett a választásom, mert vonattal egyszerűen megközelíthető Baritól, kb. 120 km, 45-50 perc alatt ott is voltam és az állomástól, pár perc séta után már a belvárosban és a kikötőnél császkálhattam.
Mikor először végigsétáltam a főutcán, egy kis ideig el is felejtettem, hogy december van, azt gondoltam, ezt egy borúsabb nyári délután. Persze a karácsonyi dekoráció és a hűvösebb idő hamar elhessegette ezt a kis illúziót, éreztem, ide egyszer nyáron is el kell majd látogatnom.
Ami viszont mély benyomást tett rám a sétálóutcán, azok az olasz apukák. Na, nem azért ám... :D Szokták mondani, hogy az olaszok nagyon családcentrikusak. Ezt abból is könnyű levezetni, hogy pl. Bariban alig van olyan utca, ahol ne találnánk esküvői ruhaszalont, játékboltot, vagy ruhaboltot babáknak, gyerekeknek. Rengeteg van belőlük, és eleinte nem is értettem, hogy miért. Viszont amikor Brindisiben megláttam két fiatal apukát kisbabáikkal a karjukban és a feleségeket, akik a babakocsit tolták, mindjárt értelmet kapott minden. Felemelő látni, hogy a számomra megszokottól eltérően itt a fiatal apukák milyen könnyedséggel fogják karjukra a gyerkőcöket.
Na, de visszatérve... Brindisi elsősorban egy bájos kikötő város, amelynek benyúló öble két oldalról öleli körbe a városközpontot, ahol a kereskedelem egykor kulcsfontosságú szereppel bírt. A Rómába vezető legnagyobb kereskedemi út végét a mai napig egy hatalmas ókori oszlop őrzi. Meglepve olvastam azt is, hogy 1943 szeptembere és 1944 februárja között Olaszország átmeneti fővárosa volt. Felfoghatatlan, hogy itt Pugliában a városok nagy része rejt legalább egy várat és megannyi templomot különböző korokból és stílusokból, így egy percig nem lehet unatkozni, annyi a látnivaló. Jómagam rendszerint a színházakra is vadászom, így itt is egy igen érdekes dologra bukkantam. A helyi színház sarkán található homlokzati bronz díszelemet egy magyar művész, Amerigo Tot (Tóth Imre) álmodta meg!
A másik hely, ahová karácsony előtt 1 nappal látogattam el, Locorotondo. Már jó ideje bakancslistás városkám volt, főleg ebben az időszakban, mert a város híres arról, hogy karácsonykor díszbe öltöztetik az óvárosi rész utcáit. Egyszerűen meseszerű ilyenkor az utcákat róni, legfőképpen estefelé, amikor már megy le a nap és a karácsonyi fények is felvillannak az épületek között. Szerencsém volt, mert minden templom és kápolna nyitva volt, így még oda is beleshettem. Maga a naplemente is varázslatos, a város pereme ugyanis egy domboldalon van, ahonnan lelátni az egész környékre és ez Bari "lapossága" után igazán felemelő látvány volt számomra.
Ide viszont már nem volt olyan egyszerű eljutni. A vonat ritkán jár, ráadásul az útvonal egy szakaszát is éppen most újítják. Így pótló busszal mentem el Putignanoba, ahol várt a csatlakozás. Már magát az utat is kalandként éltem meg, mert "olasz módra" lekéstük a vonatot. A helyi buszon utazni kicsit rally versenyre emlékeztető élmény volt. Az olaszok igen hevesek és ez bizony a vezetési stílusra is igaz, a duda állandó jelleggel használatban van. Ennek ellenére, kellően biztonságosnak éltem meg az utazást és örültem, hogy a buszról, majd a vonatról is sok-sok mesés látvány tárult elém. Amennyiben valaki ilyen kalandtúrákra adja a fejét, az ne hagyatkozzon a google térkép által jelzett útvonalakra, mert az pl. ebben az esetben sem volt "aktuális", én is a vasút honlapján feltüntetett menetrendre bíztam magam. Késéssel mindig számoljunk, ha biztosra akarunk menni, de ma már a buszok és vonatok is nagyon jól felszereltek, így kényelmesen utazhatunk.
Tényleg úgy éreztem magam, mint egy helybéli, leszámítva, hogy a biztonság kedvéért azért mindig megkérdeztem mindent és mindenkit, hogy jó helyen vagyok-e és jó járatra szállok-e fel. A kedvenc momentumom az volt, amikor Locorotondo autentikusnak mondható vasútállomásán, ahol nem volt még menetrendjelző tábla sem, a recsegő-ropogó hangosbemondóba egy vélhetően helyi, idősebb hangú férfi mondta be az információkat. Elmosolyodtam, hogy még a vágány számát sem sikerült megértenem, de szerencsére nem voltam egyedül, így hamar kaptam választ másoktól, hogy honnan is indul a vonat. Kellemesen megfáradva tértem vissza Bariba azon az estén.
Lassan három hete itthon vagyok. Úgy tartja a mondás, hogy "mindenütt jó, de a legjobb otthon". Miután én elég sokszor költöztem már eddigi életem során (12-nél feladtam a számolást :D ), így az otthon fogalma számomra kissé képlékennyé vált. Talán ezért is alakult ki nálam, hogy materiális dolgokhoz egyszerűen nem tudok igazán ragaszkodni....
Amikor közeledett a hazautazás időpontja, valahogy fel se fogtam igazán, hogy valóban le fog záródni egy korszak az életemben, amit nagyon megszerettem. Felépítettem egy kis életet itt Itáliában, amitől most búcsút kellett vennem. A mindennapi rutinok, ízek, illatok, emberek helyek... mind-mind a hétköznapjaim természetes részévé váltak és nem...
Isteni szerencse folytán Pugliát citromsárga zónába sorolták még az utóbbi hetekben, ami azt jelenti, hogy maszkot ugyan mindenhol kötelező viselni ilyenkor, de az éttermek 18:00-ig nyitva lehetnek és a régión belül szabad az utazás.