Már eltelt több, mint két hónap, a szemeszterem közepén járok, így elérkezettnek láttam az időt arra, hogy bemutassam, milyen is itt a "konzis diákélet" egy kis "koronával" megfűszerezve.
Először is: senkit ne tévesszen meg a "konzi" kifejezés. Míg nálunk otthon, a konzervatóriumokban középiskolás éveiket töltik a diákok, érettségiznek és/vagy szakmai képzéseken vesznek rész, itt Olaszországban (legalábbis Bariban) a konzervatóriumban zajlanak a főiskolai szintű képzések is. Számomra nem volt annyirameglepő a helyzet, hiszen otthon Miskolcon is egy épületen osztozunk a konzisokkal, ami végeredményben logikus is, ha pl. az oktatók szempontjából nézzük a dolgot. Van azonban egy lényeges különbség, mégpedig az, hogy az olaszok jóval később, november elején kezdik meg az őszi szemesztert, így itt egy féléves tanulmányi időszak csupán 4 hónapot jelent. Hogy miért van ez, azt sajnos pontosan nem tudom, de nagyon érdekes felfedezés volt számomra, amikor találkoztam más szakokon tanuló egyetemistákkal és nekik ugyanúgy szeptemberben kezdődött az oktatás, akár csak Magyarországon.
Az első hét bizony nehezen indult a vírus miatt, egy hetet csúszott a tanévkezdés. Nem igazán tudta senki, hogyan is kezdődjön a félév, digitálisan vagy offline, végül szerencsére az első órám "élőben" mehetett le az ének tanárnőmmel, akit ekkor ismertem meg személyesen. Egy "ízig-vérig igazi olasz nő", aki már elsőre nagyon szimpatikus lett nekem. Hamar megtaláltuk a közös hangot, és pikk-pakk össze is tudtuk állítani a repertoárom felét már az első alkalommal. Azt hiszem, most bizonyosodott be számomra igazán az az állítás, hogy a klasszikus zene nyelve valóban az olasz. Ha a kommunikációnk nem is ment gördülékenyen - a mai kor technikai fejlettségének köszönhetően -, mobiltelefonunkkal pillanatok alatt megtaláltunk egy-egy fontos kulcsszót, ami átlendített minket a zökkenőkön. Biztosra mondhatom, hogy megérte tavaly órákat tanulni az olasz zenei szakkifejezésék ZH-ra, amire akkor még azt mondtam, hogy
"jaj minek, hiszen bármikor rá tudok keresni bármire, ha szükséges".
Mindenkit bíztatnék arra, hogy a nyelvi nehézségek ne tántorítsák el a céloktól, minden megoldható egy kis leleményességgel és akarással. Természetesen magam is figyeltem arra, hogy olyan tárgyak esetében, ahol tényleg elengedhetetlen a megfelelő szintű kommunikáció az oktatóval, ott az angol legyen előnyben.
A pandémia ellenére így számomra szuperül kezdődött az első hét, abban maradtunk a főtárgy-, azaz énektanárommal, hogy minden második alkalom élőben lesz. Aztán a sors közbeszólt: a vírus úgy döntött, hogy nem engedi még nyugodni a kedélyeket, ezért a kormány ismét szigorított a pandémiát visszaszorító intézkedéseken, s így az oktatás átállt teljesen online-ra. Szerencsére az olaszok nagyon rugalmasak és a szomszédokat nem igazán zavarja, hogy itthon "koncertezek" nekik, így ebből a szempontból úri dolgom van - de azért zongora nélkül gyakorolni olyan, mintha egy vegyész csak papíron kísérletezgetne. Szigorú feltételek mellett aztán lehetségessé vált, hogy bejárjak az iskola épületébe gyakorolni, így heti 3* inkább ott gyakorlok, nehogy mégis rám szóljon a felettünk lakó. Bár hozzáteszem, gyanús, hogy reggelente tűsarkú kopogásának hangjára ébredek és néha azzal is alszom el.
A konzervatóriumnak is megvan a maga atmoszférája. A termek, a hangszerek..., itt aztán végképp igaz, hogy mindennek lelke van! Támaszt is ad, biztonságos heti rutint teremt az, hogy van hova elindulnom ezeken a napokon, az oda vezető út kellemesebb, mintha csak a laptop elé kellene megtennem azt a pár lépést. Bariban három külön épülete van az iskolának - legalábbis amiket én látok és használhatok. Az újabb és az ódonabb jól megférnek egymás mellett, itt Itáliában egyedi, kellemes bája is van a stílusok ötvöződésének.
Többen is kérdezik tőlem:
"Érdemes volt kimenni? Hiszen ezt otthon is csinálhatnád..."
Válaszom igen és nem. Igen, érdemes volt, és nem, nem ugyanaz lenne otthonról megélni az órákat - a légkör pótolhatatlan érzelmi többletet nyújt a tanuláshoz! Szerencsére a mobilitási program a vírus miatti kilátástalan helyzetben sem arról szól, hogy szomorkodjunk otthon a négy fal között. Ha kisebb csoportokban is, de találkozni szoktunk a többiekkel, ami felbecsülhetetlen érték - teljesen más érzés itt kint mászkálni az utcán, beugrani a boltba, vagy akár kiülni a tengerpartra egy aperitivo-ra. Megtapasztaltam, milyen itt élni, milyen az olasz hétköznapoknak a részévé válni és a hangulat adta új inspirációkat is élvezni.
Ha nem is teljeskörűen, de magam is becsempészhetek néhány "magyaros" dolgot itteni társaim életébe. Öröm látni, hogy nagyon ízlik nekik a fasírt, amit készítek, tisztelik és csodálkoznak, hogy mi éjfélkor a himnuszt hallgatjuk meg elsőként, amikor jön az újév, és élmény hallgatni, hogy milyen örömmel beszél Budapestről az, aki járt már ott, s hogy újra meglátogatná - akik pedig még nem jártak hazánkban, kedvet kaptak eljönni hozzánk! Lám, erről is szólhat, és szól is a mobilitási program még ebben a nem megszokott élethelyzetben is!
Lassan három hete itthon vagyok. Úgy tartja a mondás, hogy "mindenütt jó, de a legjobb otthon". Miután én elég sokszor költöztem már eddigi életem során (12-nél feladtam a számolást :D ), így az otthon fogalma számomra kissé képlékennyé vált. Talán ezért is alakult ki nálam, hogy materiális dolgokhoz egyszerűen nem tudok igazán ragaszkodni....
Amikor közeledett a hazautazás időpontja, valahogy fel se fogtam igazán, hogy valóban le fog záródni egy korszak az életemben, amit nagyon megszerettem. Felépítettem egy kis életet itt Itáliában, amitől most búcsút kellett vennem. A mindennapi rutinok, ízek, illatok, emberek helyek... mind-mind a hétköznapjaim természetes részévé váltak és nem...
Isteni szerencse folytán Pugliát citromsárga zónába sorolták még az utóbbi hetekben, ami azt jelenti, hogy maszkot ugyan mindenhol kötelező viselni ilyenkor, de az éttermek 18:00-ig nyitva lehetnek és a régión belül szabad az utazás.