Hello február! Hát te már itt vagy?

Hihetetlen gyorsasággal köszöntött rám a február! Az év első hónapja pikk-pakk eltelt, pedig máskor küzdelmesebben szoktam túl esni rajta. 31 nap, hideg, nincs semmi különös, csendesség - főleg így az ünnepek után -, no persze a vizsgaidőszak ezúttal sem hagyta, hogy unalmas legyen, de kétlem, hogy bárki is e féle izgalmakra vágyna a hétköznapokban. Aminek viszont mérhetetlenül örülök, az egy pályázati győzelem! Készítettem ugyanis egy kisebb összefoglalót az Egyetemem számára az eddig itt töltött időmről és tapasztalataimról (ezért is tűntem el innen egy időre), aminek az eredményét ide kattintva láthatjátok:

Mostanra nagyon úgy érzem, hogy kialakult itt egy kis életem a magam napi és heti rutinjaival, amitől bizony nehéz lesz búcsút venni. A szombati piacozás, a sajtok, édességek és isteni ételek, a tenger látványa és illata... Biztos vagyok benne, hogy hazatérésem után, ha a tengert nem is varázsolhatom haza, sok kis apró szokást meg fogok hagyni azokból a jó dolgokból, amelyeket itt tanultam, hogyan is érdemes élni az a bizonyos nagybetűs ÉLET-et.

Az első és legfontosabb, az én-idő, amire otthon eddig annyira nem figyeltem. Sokkal tudatosabban fogok időt szakítani arra, hogy egy kicsit elvonuljak, magam legyek, és ne csak a kötelező feladatokra koncentráljak, hanem olyasmivel is foglalkozzak, ami nyugodtabbá, és igazán boldoggá tehet. Hallom füleimben egyik kedves, idősödő barátom derűs útmutatását is: 

"Ne úgy tervezd a napod, hogy mi a dolgod, hanem hogy mi a Célod! Maga az Út a cél: az értelmes, tartalmas emberi élet!"

Ha visszatekintek az eddigi sikereimre, mindig azok a céljaim teljesültek, amik egyben VÁGYAK is voltak, amit annyira akartam, hogy nem tudtam elképzeni, hogy másként legyen. Itt értettem meg igazán mi is ez és, ha csak egy jó tanáccsal szolgálhatok az az, hogy a céljaid mindig a vágyaid határozzák meg. Akkor érhető el igazán az, amit szeretne az ember. Igyekszem magam számára is tudatosítani ezt nap, mint nap.

A mostani szombatomat arra szántam, hogy átadjam magam a napsütésnek, a tengernek, az Óváros varázsának. Déltájban felkerekedtem, betértem az egyik kedvenc panificio-mba, megbeszéltük Claraval, a német csoporttársammal, hogy a tengerparton ebédelünk. Csodás idő volt és fantasztikus volt látni, ahogy a bátrabbak bemerészkedtek már a vízbe, a gyerekek pedig homokvárat építettek. Február a farsangi szezon, így becsempésztem az ebédünkbe 1-2 karneváli süteményt is. Pár óra múlva elköszöntünk egymástól, én még maradtam élvezni kicsit a nap sugarait, majd hazafelé indultam - ám a sétányon andalogva a csodás időben, úgy voltam vele, hogy nem érhet még véget ez a nap. Az Óváros felé vettem tehát utamat, ahol egy cappuchino társaságában újabb szegleteit fedeztem fel Bari Vecchiának, színek, fények, hangulatok vésődtek retinámba. Emlékgyűjtés, igen! Mérhetetlenül hálás vagyok minden egyes apró kis pillanatért, amit itt tölthetek, és hálát is adok érte a Sorsnak nap, mint nap!

A vizsgákon - amelyek online lesznek - hamarosan túljutok, és noha még mindig narancssárga zóna vagyunk (ami várhatóan február 14-ig még nem változik), nem mondhatnám, hogy el vagyok kenődve. "Megcsapott" már ugyan a hazautazás gondolatának szele - ami nem is lesz olyan egyszerű, mint gondoltam, mert már 3* törölték a járatomat! -, de nem igazán estem pánikba. Nem mondom, hogy néha nem jön még elő az "aggódós énem", de szerencsére hamar el tudom hessegetni és csak arra gondolni: minden rendben lesz!

Hihetetlen nagy kincs az itt élőknek, hogy a nap sugaraiból időről időre táplálkozhatnak, új erőket meríthetnek - értem már, miért nem tudnak belekerülni a lehangoltság, az elkeseredés spiráljába. Itt létemből ugyan már nem sok van hátra, de nem is kevés. Igyekszem is ezért elhessegetni a negatív gondolatokat - "Hé Orsi, még itt vagy, nyugi!" - és kihasználni a hátralévő pár csodás hetet is arra, hogy magamba szívjam az éltető energiákat.