Amikor közeledett a hazautazás időpontja, valahogy fel se fogtam igazán, hogy valóban le fog záródni egy korszak az életemben, amit nagyon megszerettem. Felépítettem egy kis életet itt Itáliában, amitől most búcsút kellett vennem. A mindennapi rutinok, ízek, illatok, emberek helyek... mind-mind a hétköznapjaim természetes részévé váltak és nem realizáltam igazán, hogy hopp, ennek vége lesz hamarosan! Visszagondolva, talán azért nem, mert annyiszor törölték a járatomat és annyi változás történt a hazatérésemmel kapcsolatban, hogy egy idő után, "hiszem, ha látom" alapon vártam inkább, hogyan is alakul a helyzet. Az első dátum február 28. volt, aztán plusz 1 hét, aztán megint plusz egy hét..., még plusz pár nap, mígnem az indulás végső dátuma március 15. lett, de végül még így is csak március 17-én léptem át az olasz határt. Így volt még 2 napom gyönyörködni a tenger látványban, hallhattam még Itália hangjait és érezhettem még az igazi olasz pizza ízét.
Két éjszakára álltunk meg pihenni. Az első megálló Anconára esett, az utolsó napomat pedig imádott Triesztemben tölthettem. Bár így, hogy szinte egész Olaszországot - beleértve ezeket a régiókat is - vörös zónába sorolták, sajnos a nagyobb városnézések elmaradtak, de ennek ellenére csodás látvány tárult elénk a kocsiból is, főleg este,amikor elhaladtunk a fényekben pompázó városkák mellett.
A szállásfoglalást nem kapkodtuk el, habár pár nappal előtte már nézegettük a lehetőségeket, de ténylegesen csak indulás után, a kocsiban foglaltuk le booking-on az első éjszakai szállásunkat. Hozzá kell tenni, azért voltunk ilyen bátrak, mert a vörös zóna idején nem nagyon van kedve és lehetősége senkinek utazgatni.
Kb. 20:00 órakor értünk Anconába, a szállásadónk hihetetlenül kedves volt és azonnal imádtam a hely hangulatát. Külön tetszett, hogy az előtérben volt egy hatalmas térkép, amin kis zászlók jelezték, hogy eddig a világ mely pontjairól voltak vendégei a szálláshelynek. Tűztem is egy zászlócskát Magyarországhoz.
Leugrottunk egy pizzáért vacsorára, majd viszonylag hamar ágyba bújtam, mert reggel kezdődtek az online órák. A szálláshoz járt reggeli is, így egy cornetto és tea társaságában gyönyörködtem az erkélyről elém táruló látványban. Emlékszem, egyszer Szolnokon voltam egy castingon, ahol az Anconai szerelmesek című darabhoz kerestek szereplőket. Akkoriban szerettem bele igazán az olasz táncdalokba és ebbe az elragadó lendületű vígjátékba - most csodás érzés volt letekinteni magára a városra, ha úgy tetszik, a darab "valódi díszletére"! Azt hiszem, az ilyen típusú pillanatok fűszerezik meg igazán egy ember életét, legalábbis az enyémet biztosan. ;)
Az órák és a reggeli után kb 11:00-kor indultunk el, és szinte meg sem álltunk Triesztig, amikor áthaladtunk Chioggia-n! Egy újabb díszlet, egy újabb, szívemnek kedves darab, a Chioggia csetepaté, amit Fóton játszottunk a színházzal. Érzem, hogy még ide is vissza fogok térni, mert az elhelyezkedése hasonló, mint Taranto-é (erről írtam bővebben az előző bejegyzésben) és, hát... mégis csak más úgy sétálni egy város utcáin, hogy számomra története van és nem is akármilyen!
Amikor megérkeztünk Triesztbe és megláttam a tenger-ölelte várost a naplementében, egy furcsán szentimentális és nosztalgikus érzés fogott el. Egy belső hang azt mondta:
"Igen, hazaértem."
Pedig ugye ténylegesen nem. Jó volt látni a változásokat és az ismerős képeket, leírhatatlan ez a feeling. A vörös zóna miatt belül nagyon szomorú voltam, hogy még egy kisebb sétára sem volt lehetőség a jelenlegi helyzetben, de természetesen a biztonság az első, no meg elég fáradtak is voltunk. Erre az éjszakára már rbnb-n foglaltunk egy szobát és ott pihentük ki az utazás fáradalmait, majd másnap nekivágtunk a hazavezető szakasznak.
Az út összesen kb. 1800 km-es volt, amiből én 400 km-t tettem meg hazáig. 200-at egy kedves karátommal Budapestig és aztán még 200-at egyedül kocsival. Nem volt egy egyszerű menet, de sikerült - a korlátozások, a karantén és minden ellenére!
És, hogy milyen most itthon? Furcsa, mondanám, hogy leírhatatlan, de azért a következő bejegyzésemben majd megpróbálkozom vele...
Lassan három hete itthon vagyok. Úgy tartja a mondás, hogy "mindenütt jó, de a legjobb otthon". Miután én elég sokszor költöztem már eddigi életem során (12-nél feladtam a számolást :D ), így az otthon fogalma számomra kissé képlékennyé vált. Talán ezért is alakult ki nálam, hogy materiális dolgokhoz egyszerűen nem tudok igazán ragaszkodni....
Amikor közeledett a hazautazás időpontja, valahogy fel se fogtam igazán, hogy valóban le fog záródni egy korszak az életemben, amit nagyon megszerettem. Felépítettem egy kis életet itt Itáliában, amitől most búcsút kellett vennem. A mindennapi rutinok, ízek, illatok, emberek helyek... mind-mind a hétköznapjaim természetes részévé váltak és nem...
Isteni szerencse folytán Pugliát citromsárga zónába sorolták még az utóbbi hetekben, ami azt jelenti, hogy maszkot ugyan mindenhol kötelező viselni ilyenkor, de az éttermek 18:00-ig nyitva lehetnek és a régión belül szabad az utazás.